A felnőttkori dadogás legyőzése vágyálom csupán?

A felnőttkori dadogás legyőzése valóban elérhető, hiszen ez az állapot sok szenvedést okoz minden érintettnek. Nem mi választottuk, ez egy kényszer helyzet, de hogyan csináljunk a citromból limonádét?

Az elmúlt hetekben sok pszichológiai és spirituális tartalmú könyveket olvastam és egyebek mellett azt vontam le tanulságul belőlük, hogy az ember életében minden tragédia egy későbbi “felvirágzás”, boldogság csíráját hordozza magában. Elkezdtem hát gondolkodni, hogy az a sok szenvedés, ami a dadogás miatt az életben eddig engem és más dadogót ért, hogyan lehetne bármiféle boldogság csírája. Te, aki már legyőzted a dadogást, hogy értékeled ezt a helyzetet? Mik azok az értékek, amik nem lennének meg benned mára, ha nem születtél volna abba a bizonyos 2%-ba? Mit lehet ebből tanulni? Stb. (egy 20 éves egyetemista)

Amire utalsz, szerintem az, hogy minden rosszban van valami jó. Illetve sokan számolnak be arról, ha nem történt volna velem az a szerencsétlenség, akkor most nem csinálnám ezt vagy azt.

Gondolok itt olyanra, ha nem rúgtak volna ki a cégtől, nem találtam volna meg ezt a fantasztikus állást, ahol most dolgozom.

Ha nem robbant volna le az autóm, nem ismerem meg azt a férfit, aki ma a férjem. Stb.

A felnőttkori dadogás valóban rendelkezik előnyökkel is?

Avagy, mi a jó a dadogásban?

Azt azért fogadjuk el, sokan, sokfélék vagyunk. Mindannyian másként viszonyulunk ugyanahhoz a problémához. Például egy földművesnek az eső aranyat ér, egy városi ember pedig sokszor bosszankodik miatta.

A felnőttkori dadogás jó vagy sem, nem mindegy, hogy fogod fel

Ennek ellenére természetesen a dadogás minden érintettnek kellemetlen. Mégis sokat számít, hogyan fogod fel. Egy biztos, akár örülsz neki, akár nem, ez a kényszer-helyzet. Eldöntheted, hogyan viszonyulsz hozzá.

Dönthetsz úgy is, hogy leülsz egy sarokba, és sajnáltatod magad. Épp mostanában olvastam, egy a ’30-as években praktizáló pszichiáter írásában, hogy a dadogás egyik nyeresége, a másokból kiváltott sajnálat. Na én speciel, ezt utáltam a legjobban a dadogásomban.

Bárhogy gondolkodom is, nem tudom különválasztani a dadogást az életem eseményeitől, hiszen több, mint 30 évig „együtt éltünk”. Bizonyára mindazt, amit elértem, nélküle is meglenne, amit meg nem értem el, de szerettem volna…

Ha tárgyilagos akarok maradni, akkor meg kell állapítanom, annak is vannak beteljesületlen álmai, aki nem dadog, csak ő nem tudja a dadogására fogni (velünk ellentétben).Cool

 A felnőttkori dadogás legyőzése lehetséges, de addig is, így élj együtt vele

Épp a napokban láttam egy tanulságos filmet, a címe: Egy csodálatos elme

Minden érintettnek javaslom, hogy nézze meg, mert kiváló példája annak, SEMMILYEN fogyatékosság nem állíthat meg, ha nagyon akarunk valamit.

Ha nem akarod végignézni a kétórás filmet, csak a lényeg érdekel:

*** SPOILER ***

A film megtörtént esetet dolgoz fel. John Nash skizofrén, mellette hatalmas koponya (Nobel-díjas). A családja kedvéért vállalja a pszichiátriai kezelést, 10 héten át heti 5x. Ennek hatására „élő halott”, nem tud dolgozni.

Később, mivel jól érzi magát, nem szedi a gyógyszereit, visszaesik, még súlyosabb kezelést kellene kapnia. Ezt már nem vállalja. Úgy dönt, inkább megtanul együtt élni a betegségével, de számára fontos, hogy ismét alkotó munkát tudjon végezni.

Nagyon aranyos a film befejezése: megkeresik a Nobel díj bizottságtól, erre odahívja az egyik diákját: “Maga is látja, amit én?” (Akkor elhiszem)

Azért tartom tanulságosnak ezt a filmet, mert biztosítja az illetőt, hogy “nem fogok kotkodácsolva ugrálni a színpadon” (tudja, elfogadja, az átlag ember hogyan viszonyul a betegségéhez) Nyíltan beszél róla.

*** SPOILER VÉGE ***

A felnőttkori dadogás kényszer-helyzet, hogyan éljünk együtt vele?

Véleményem szerint, igen, lehet vele együtt élni. Jó-jó, nem könnyű!

Leginkább azok szenvednek tőle, akik megrekednek azon a szinten, hogy „jaj, de szerencsétlen vagyok”,

(Lehet, hogy ők tényleg sajnáltatják magukat?)

Csak elkezdeni nehéz

Csak elkezdeni nehéz :)

(Kattints a képre, és el tudod olvasni a szöveget)

A felnőttkori dadogás legyőzése nem álom többé

A Győzd le a dadogásod sales oldalán írtam arról, mikor az iskola után dolgozni kezdtem, nagyon nagy szerencsém volt, mert úgy is befogadtak, hogy nem beszéltem. Ezt szó szerint értsd, nem tudtam köszönni (pedig nagyon akartam, csak képtelen lettem volna artikulálatlan hangokon kívül mást kiadni). A mai napig a fülembe cseng, amit a hátam mögött mondtak: „Nem baj, nem kell visszaköszönni.

Amíg élek, hálás leszek nekik, hogy így is elfogadtak, elviseltek, és bevettek a csapatba.

A helyzet látszólag jó volt, csak én nem bírtam. Ha most állást keresel, bizonyára azt gondolod, milyen jó lehetett neki. Ne hidd. Nem tudtam kérdezni! Újonc voltam, nem ismertem senkit és semmit. Csak annyi információm volt, amit elmondtak nekem.

Szóval időnként szörnyen éreztem magam ebben a némaságban. Ezért kezdtem el, szóbeli köszönés helyett, egy „Jó reggelt!” nézés, biccentés, egy (Hello) intés. Tudom, béna megoldás, de akkor ennyi tellett tőlem. És láss csodát, ahogy ezt bevezettem, és csökkent a bennem lévő feszültség, a hangom is megjött. Ahogy elkezdtem természetesebben viselkedni, a fejbiccentéssel együtt, először csak halkan, később egyre hallhatóbban, tudtam mondani, hogy „Jó reggelt!”.

Ez indított el azon az úton, hogy van a beszéden kívül más kommunikáció is. Mindegy, hogy milyen módon, de tartsuk a kapcsolatot azokkal, akik között élünk. Véleményem szerint a legrosszabb megoldás „átnézni” a másikon. Úgy tenni, mintha nem is vettük volna észre.

Voltak vicces, félreérthető helyzeteim? Naná! Ennek ellenére, ahogyan kiszélesedett számomra a világ, az kárpótolt minden negatívumért. Ahogyan kezdtem másképp viszonyulni a körülöttem lévő emberekhez, ők is felszabadultabbak lettek. Már nem a sajnálat volt a szemükben, mikor hozzám szóltak.

Az eredmény, teljesen felvillanyozott. Ennek hatására kezdtem kutatni, hogyan tudnék egyre jobban és jobban beszélni.

A felnőttkori dadogás nagy kérdése: mikor múlik el?

Tudtam, nem fogok máról holnapra jobban beszélni, nem is vártam hatalmas eredményeket, a kis változásokat is örömmel fogadtam, és arra fókuszáltam, hogy amit elértem, az tartós legyen. Ha ma ki tudtam mondani valamit, sikerült elakadás nélkül beszélni valakivel, az holnap is jöjjön össze. Csak azokat a módszereket fogadtam el, amelyek biztosították számomra ezt a stabil eredményt.

Nem tudtam megmagyarázni, de ösztönösen éreztem, csak az a beszéd elfogadható számomra, ami idővel természetessé válik, rutinná alakul, és megszokom.

Sokan a fellegekben érzik magukat, egy-egy sikeres beszéd után, aztán máskor a mélybe zuhannak, teljesen letörnek, erőtlenek lesznek egy váratlan kudarc miatt. Rengeteg energiánk kárba megy, mikor ilyen szélsőséges állapotokat élünk meg. Csupán azért, mert nem reálisan ítéljük meg a képességeinket, a helyzetet. Mert, nem állunk két lábbal a földön.

Javaslom, nézd meg a filmet, mert John Nash példája kiválóan mutatja be azt, hogyan fogadjuk el a valóságot, hogyan fogadjuk el azt a helyzetet, amin pillanatnyilag nem tudunk változtatni.

Ne arra fókuszálj, mitől foszt meg téged a dadogásod, hanem inkább arra, mit akarsz elérni az életben, és azt hogyan tudod a jelenlegi helyzetedben, a valóság elfogadásával megtenni. Avagy, ha az élettől citromot kaptál, készíts limonádét!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.