A dadogás kezelése felnőttkorban nem álom többé

  • A felnőttkori dadogás csökkentése tényleg lehetséges?
  • Miért szeretne minden érintett megszabadulni a dadogásától?
  • Miért pokoli nehéz, és miért csak keveseknek sikerül?

Hogyan akadályozza a dadogás a kapcsolatainkat?

Ahogyan az emberek általában, a dadogók is mások társaságában érzik jól magukat. Szeretnék kifejezni a vágyaikat, kéréseiket, elégedettségüket. Megtanultuk, hogy beszéddel fejezzük ki mindezt, mi az ami fontos nekünk, mi hiányzik. Sajnos a dadogás ebben megakadályoz minket. Úgy gondoljuk könnyebben ki tudunk jönni másokkal, ha a kommunikáció beszédes formáját választjuk.

Ha olvastad a Dadogás rossz szokás című írásomat, már tudod, a felnőtt dadogóknak stressz esetén a hangszálai feszülnek meg. Más embereket is ugyanolyan stressz éri, mint minket, csak nekik nincs beszédküszöbük. Náluk a stressz más izomcsoportok megfeszülését okozza. Így még a nagyobb megrázkódtatások idején is tudnak kommunikálni egymással.

A dadogók erre képtelenek. Náluk az izgalom, az a tudat, hogy nem tudják uralni a beszédüket, teljesen lebénítja őket.

 A felnőtt dadogók elkerülik a nehéznek gondolt beszédhelyzeteket

Hogy elkerüljék a megszégyenüléssel járó helyzeteket, inkább bele se mennek. Úgy tesznek, mintha nem lenne kérdésük, ők már mindent tudnának.

 Miért beszélnek egyesek nehezen, mások kevesebb megakadással?

Ez szinte teljes egészében a dadogó kisgyerek környezetén múlik.

Azok a gyerekek, akik szerető családban nőttek fel, ahol a dadogást nem kellett szégyellni, rejtegetni. Ahol a gyerek nyugodtan beszélhetett úgy, ahogy tudott, elfogadták. Illetve nem engedték, hogy a beszéde miatt kimaradjon a társas érintkezésekből. Azok a felnőttek könnyebben le tudják győzni a dadogásukat. Azt tapasztalom, ők mikor megértik, hogyan működik a beszédküszöb. Hamarabb rájönnek, hogyan tudják elkerülni, illetve jó messze kerülni tőle. Ugyanis minél távolabb vagyunk a beszédküszöbtől, annál könnyebben beszélünk.

Remélem olvastad már a korábbi írásaimat, így tudod, a beszédküszöb velünk született adottságunk, ezért nem tudunk tőle megszabadulni. Annyit tudunk elérni, hogy folyamatosan alatta maradjunk. Hogy ez sikerüljön, hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy emberek között vagyunk, és meg kell szólalni.

 Visszatérve a gyerekkorhoz.

Azok a gyerekek, akikbe belenevelték, hogy mélységesen szégyelljék magukat, hogy ilyenek. Jobban teszik, ha társaságban meg sem szólalnak. Illetve ezt ők el is fogadják, nekik nagyon meg kell küzdeni a folyékony beszédért. Sokkal, de sokkal nehezebben érik el a folyékony beszédet.

Tudom, mert én is ebbe a körbe tartozom. Gyerekként észrevettem a szüleim szégyellik a dadogásomat, mivel ők miattam rosszul érezték magukat, ezért igyekeztem úgy alkalmazkodni, hogy ne okozzak számukra ekkora fájdalmat. Nálunk a családban elfogadott volt, hogy ha idegen jött hozzánk, én némán hallgattam a társaságban, az órán nem feleltem, nem jelentkeztem, hiába tudtam az anyagot. Miért alakult ez így? Mert szégyelltem, hogy például negyedik osztályban, mikor a hangos olvasást osztályozták, ötöst kaptam, holott annyiszor megakadtam. Magamnak nem adtam volna ilyen jó jegyet gyerek fejjel.

 Ma már tudom, a tanító néni akkor nem a beszédemet osztályozta, hanem az olvasás értésemet. Ami viszont tényleg tökéletes volt.

Az osztálytársaim és én is, úgy gondoltuk, kivételeztek velem. Sajnos nem volt kivel megbeszélni ezeket a dolgokat akkoriban, így mivel nem akartam jogtalan előnyhöz jutni, és akkora volt a környezetemből jövő nyomás, megtanultam hallgatni.

 Ha csak 2000 után ismerkedtél meg velem, most bizonyára furcsán olvasod e sorokat rólam. Pedig bizony, nem örömmel, de nagyon hallgatag emberke voltam.

 Persze belül egész másként tekintettem magamra.

Zavart, hogy így kell élnem

Nehezen tudtam elfogadni, miért pont én? Miért velem történt mindez?

 Aztán, ahogy növekedtem, és beláttam, hogy ezután így kell élnem, akár tetszik, akár nem. Megértettem, ha harcolok a realitás ellen, ha folyton nekiütközöm a rácsoknak, csak gyűjtöm a sérüléseket, amelyek örökre nyomot hagynak a lelkemben.

 Így teljes mértékben meg tudom érteni azokat, akik nagyon nehezen szánják rá magukat, hogy a régi, megszokott állapotból kilépjenek. Hiszen azt tanultuk, megszólalni veszélyes, mert a másik nem fogad el.

 Valóban vannak ilyen esetek, de szintén saját tapasztalatom, 10 emberből 8 elfogad így is. Sokan panaszkodnak a dadogásuk miatt nem találnak munkahelyet, szenvednek attól, hogy nincs egy társ, aki megértené őket, elfogadná.

Bármennyire furcsa, nem kell semmilyen technikát megtanulni a folyékony beszédhez.

Hiszen, ha egyedül vagyunk, mindannyian tudunk megakadások nélkül beszélni. Szinte észre sem vesszük, hogy van beszédküszöbünk.

 Miért nehéz mégis megszabadulni a dadogástól?

Mert az emberek azt szeretik, ha mindenki egyforma. Emlékszel? Az iskolában elvárták, hogy szépen sorba álljunk. Ha mindenki szereti ugyanazt az ételt, amit a menzán kaptunk. Ha csöndben voltunk az órán.

 Felnőttként is vannak elvárások, furcsán érezzük magunkat, ha mások vagyunk, ha elütünk az átlagtól. Magam is észrevettem, mikor kezdtem megszólalni. Volt olyan munkatársam, aki odajött, és megkérdezte nyíltan.

„Mit erőlködsz. Nyugodj bele, te nem tudsz beszélni, ne akarj olyan feladatokat elvállalni. Te csak maradj a magad is világába. Hagyd meg nekünk, majd mi intézzük ezeket a dolgokat.”

Pedig úgy éreztem, én is képes vagyok rá. Meg tudnám csinálni. Szerencsére a főnökeim támogattak, kaptam tőlük lehetőséget. Amiért ma is hálás vagyok nekik.

Időnként éreztem a gyerekkori furcsa érzést, már megint kivételeznek velem. De most már tudom, nem azért kaptam meg az adott feladatot, mert dadogok, hanem mert tényleg képes vagyok rá. Ezért ma már nem érdekelnek a rosszalló pillantások.

 Elfogadom a korlátaimat, a képességeimet, de nem engedem, hogy mások bebeszéljék nekem, hogy a szükségesnél több fogyatékkal rendelkezem.

Ahogy ezzel a szemlélettel elkezdtem megszólalni, korántsem hibátlanul, észrevettem, hogy azzal a gondolattal:

„én ezt nem tudom, erre nem vagyok képes”

Ezekkel emeltem a legtöbb korlátot, ami elzárta az érvényesülésem útjait.

 Ma már hibátlan a beszédem?

Ez így nem igaz. Sokkal jobban, és kevesebb megakadással beszélek, mint korábban. Aki hall beszélni, könnyen kritizálhat, hiszen, ha nagyon figyel, észre veheti a dadogós múltamat.

Viszont azok az emberek, akik gyerekként láttak utoljára, és felnőttként találkozunk, szinte leesnek a székről a beszédem hallatán.  Kikre gondolok? Olyan régi rokonokra, akikkel csak nagyon ritkán találkozunk, sajnos, csak esküvők és temetések alkalmával. Régi osztálytársaim, akik nem jönnek el az összes öt éves osztálytalálkozóinkra.

Hogyan tudnak a felnőtt dadogók megszabadulni a dadogásuktól?

Az első, és legfontosabb, ha elhiszik magukról, hogy erre ők is képesek. Szerencsére egyre több tanítványom hajlandó ezt önmagáról elhinni, és úgy áll neki a tanulásnak, ezért nem riasztják vissza a nehézségek, az esetleges kudarcok.

 Itt már át is értünk, a második feltételhez, a szorgalom, a kitartás elengedhetetlen a folyamat során. Az elején a legnehezebb, hiszen jó lenne minél gyorsabban eljutni a folyékony beszédig. Akinek nagyon hosszú utat kell megtenni, mint például nekem is, azoknak ez évekbe telik. Nagyon könnyű ilyenkor feladni.

 Akik részt vesznek a maratoni futóversenyen, azok elmondják, a 30 km környéke a legnehezebb. Azok tudnak túljutni rajta, akik hisznek önmagukban, hogy van még erejük a hátralévő 12 km lefutására. Vannak, akik inkább feladják, mint a kisbéka társam a tejfeles köcsögben. Ő nem hitte el, hogy innen ki lehet jutni, ezért neki se állt erőlködni.

 Harmadik: a türelem önmagunkkal szemben, és a mértékletesség.

Haladjunk, kisebb, de biztos lépésekben, mint hatalmas ugrásokban. Ha mindig csak fokozatosan tolod kijjebb a komfort zónádat, mindig csak akkora új helyzetet vállalsz fel, ahol úgy érzed, képes vagy megbirkózni az ismeretlennel, a felbukkanó váratlan helyzetekkel. Az esetleges kudarcok a tanulásod részévé válnak. Ha olyan helyzetekbe is belemész, amire még nem vagy képes, csupán sebeket, sérüléseket fogsz begyűjteni.

Miért égetően szükséges, mégis foglalkozni a dadogás csökkentésével?

Mert emberek között élünk, és dadogóként önmagunkat zárjuk ketrecbe, csupán saját magunk által emelt korlátainkat kell lebontanunk. Mivel mi építettük fel, ezért képesek vagyunk lebontani is.

Hiszel benne?

Ha nem, akkor még nem állsz készen. Ha viszont hiszel ebben, és elég erősnek érzed magad akkor ne maradj tovább a rácsok mögött!

Gyere elő a félhomályból, mutasd meg teljes valójában önmagad, mert képes vagy rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.