Hogyan kerüljük el, hogy a gyerekünk dadogó maradjon?

A recept egyszerű, ne mondogassuk neki, hogy ő dadogó. Az a tapasztalatom, hogy azok lesznek sikeresek az iskolában, az életben, akik a veleszületett képességek helyett a fejlődésre koncentrálnak.

A “dadogó” gondolkodásmód kialakulása

Péter évekig elvolt úgy az iskolában, hogy a tanulmányi eredményén nem látszott, hogy ő dadog. Még az órai feleltetésekben is részt vett.

Aztán úgy hetedik táján Péter hirtelen, egyik napról a másikra, nem szeretett már az osztály előtt hangosan megszólalni. Ennek oka, hogy egyszer készületlenül ment órára, és felszólították. Természetesen nem tudta a választ, belesült, hebegett, habogott, és ettől kezdve inkább már nem szólalt meg.

Szülei azzal próbálták visszaadni elveszett önbizalmát, hogy folyton biztosították őt afelől, hogy ők nem kételkednek abban, hogy Péter a dadogása ellenére is okos, jó képességű gyerek. Fiuk ennek ellenére kitartott amellett, hogy ő képtelen az osztály előtt megszólalni.

Általában elmondható, azok a gyerekek, akiket úgy neveltek, hogy ő egy igen jó képességű gyerek, és tehetséges, ügyes. Arra biztatják, hogy le tudja győzni a dadogását egy kicsit több magabiztossággal. Ezek a gyerekek nehezebben viselik a kudarcot, és rettegnek az új helyzetektől, félnek a hibáktól. Kerülik az olyan beszédszituációkat, ahol nagy valószínűséggel dadognának.

Úgy tapasztalom, hogy ezen a gyerekek meggyőződése, hogy ők csak így tudnak beszélni, és ez soha nem lesz jobb. Nem lehet rajta javítani, fölösleges igyekezni. Ezért az új helyzeteket, iskolaváltást, ismeretlen emberekkel való beszélgetést úgy fogják fel, mint az egójukkal szembeni fenyegetést, és nem, mint egy újabb gyakorlási lehetőséget. Ezért amint a megszokottnál kicsit nehezebb helyzetbe kerülnek, azonnal elveszítik az önbizalmukat, és a motivációjukat.

Munkám során úgy láttam, azok a gyerekek, felnőttek, akik úgy beszélnek, ahogy tudnak, és megtapasztalják, hogy elfogadják őket így is. Nem kell hibátlan beszédre törekedniük, ők sokkal könnyebben boldogulnak az iskolában, munkahelyen, és az életben.

Sok dadogó az ismétlődő kudarcok után feladja a próbálkozást. Már meg sem szólal, hiszen hibátlanul nem tud beszélni. És a szülei kiskorától fogva azt nevelték belé, hogy csak a hibátlan beszéd az elfogadható.

Hiába változik a helyzet, hiába megértő és elfogadó a környezet, és nem volna probléma abból, ha dadognak, akkor sem szólalnak meg. Mivel nem szólalnak meg, nem gyakorolnak, a beszédük sem javul. Marad a folyamatos, az életen át tartó stressz, és izgulás. Az élettér beszűkül, a gyerek (később a felnőtt) alul értékeli magát. Nem barátkozik, nem ismerkedik. Jellemzően kevés barátja van, fél kezdeményezni. Hogy a másik nemmel való ismerkedésről már ne is beszéljünk. Az évek elmennek mellette, mire észbekap, túlkoros lesz. Az vele egykorú korosztály már túl van az udvarlási (gyakorlási) szakaszon, a fiatalokhoz ő pedig már túlkoros.

Dadogó és dadogó hozzáállása között sokszor “ég és föld” a különbség

De miért van az, hogy egyes dadogók rögtön feladják, és nem próbálkoznak tovább. Mások pedig, akik semmivel sem beszélnek jobban, tovább küzdenek?

Ennek hátterében az áll, hogy az érintettek mit gondolnak saját sikertelenségük okairól. Ha valaki a dadogásáért a képességeit okolja, ő hamarabb elveszíti a motivációját, és passzív lesz. Ha valaki úgy gondolja, azért dadog, mert nem készült fel eléggé a helyzetre, ő hajlandó újra megpróbálni, és ő lesz az, aki idővel észreveszi, hogy javult a beszéde.

Én is érintett vagyok, és saját magamon már évekkel ezelőtt észrevettem, hogy egy idő után már nem azért dadogtam, mert nem voltam képes jobban beszélni. Általában akkor akadtam meg, mikor kevésbé összpontosítottam, és hagytam, hogy a régi, megszokott módon beszéljek. Mikor ez tudatosult bennem, azóta nem adom fel a próbálkozást az első akadály láttán. Megtanultam akkor is folytatni a beszédet, ha elakadtam. Tudtam, hogy a másik is hallotta, mi történt. Észrevettem, ha én nem tulajdonítok neki jelentőséget, ő sem fog. Mivel folytattam, ahogy tudtam a beszédet, arra törekedve, hogy megértsék, mit akarok. Így a másik sem foglalkozott a dadogással, arra figyelt, hogy eljusson hozzá, mit akarok.

Elemeztem a megakadásaimat, de nem rágódtam rajtuk túl sokat (a fetrengés a disznóknak való*), inkább megoldandó problémaként tekintettem rájuk.

Megfigyeltem magamon, mikor elemzés közben a saját képességeimet becsméreltem, mint például: „Sosem figyelek arra, hogy lágyan indítsam a beszédet”, ezzel párhuzamosan blokkoltam a probléma megoldást is.

Mikor azt mondtam magamnak: „Megszólalás előtt figyelek arra, hogy laza legyen a „beszéd-apparátusom”, többnyire sokkal jobban beszéltem. Sőt, ahogy éreztem a javulást, hogy egyre jobban és jobban beszélek, sokkal több helyen, és sokkal szívesebben szólaltam meg a jövőben is.

A dadogó gondolkodásmódja eldönt mindent

Később, mikor már másoknak is segítettem, észrevettem, a dadogókat két csoportra lehet osztani. Tehetetlenekre és fejlődésre koncentrálókra. Ez a két csoport merőben másként magyarázza a saját kudarcait, és többnyire másként vélekednek a saját képességeikről is.

A tehetetlenek a dadogást egy rögzített adottságnak tartják,

amin sosem lehet változtatni. Sőt, idővel egyre rosszabb lesz. Ez a „fix hozzáállás”. Sajnos az ő önbizalmukat rövid időn belül felőrlik a kudarcok, mivel a sikertelenséget az elégtelen képességeiknek tulajdonítják. Úgy érzik, ezen nem tudnak változtatni, ezért kerülik a kihívásokat. Az új iskolákat, nem mernek munkahelyet váltani, új emberekkel megismerkedni, hiszen ezzel jelentősen megnő a dadogás kockázata. Ők azok, akik egész életükben kerülni fognak bizonyos beszédszituációkat.

A fejlődésre koncentrálók csoportja,

ahova magamat is sorolom, mi úgy tartjuk, a dadogásunk egy olyan adottság, ami képlékeny, és tapasztalattal, és kemény munkával fejleszthető. Mivel hiszünk ebben, ezért mindent meg is teszünk annak érdekében, hogy egyre jobban és jobban tudjunk beszélni. Ezért a megakadásokat kielemezzük, megnézzük, hogyan lehetne javítani rajta. Mit tehetnénk a folyékonyabb beszéd érdekében, és igyekszünk minél jobban elsajátítani, begyakorolni, hogy egyre kevesebb helyen akadjunk meg. Ezzel a hozzáállással a megakadások nem kudarcok többé, hanem kitűnő lehetőségek a tanulásra.

Azok, akik abban hisznek, hogy a dadogástól sosem lehet megszabadulni. Nekik nem csak sokkal hamarabb fogy el a kitartásuk, mikor gyakorolnak, hanem a hibáikkal is nehezebben szembesülnek. Érzelmeik, és saját tehetetlenségük annyira magával ragadja őket, ami már akadályt jelent a hibák kijavításában. Mivel vonakodnak belátni hiányosságaikat, így elszalasztják a hiányok befoltozásának lehetőségét.

Ez a fajta fix hozzáállás az iskolán túli életben is akadályt jelent. Megnehezíti a dadogó és környezete közötti kommunikációt. Hiszen hajlamos figyelmen kívül hagyni, vagy egyszerűen elnyomni a többiek felől érkező jó indulatú kritikát, mert úgy érzi, ezzel kétségbe vonják az alkalmasságát. Elfelejti alkalmazni a „jó pap holtig tanul” hozzáállást, nem érti meg, hogy a fejlődéshez szüksége van visszajelzésekre.

A hozzáállásból adódó fenti különbségek még a magánéletet is befolyásolják. Hiszen alapvetően kihatnak arra, hogyan hajlandó (vagy nem hajlandó) szembenézni a nehézségekkel. A fix hozzáállásúak a kapcsolataikban sem hajlandóak nyíltan megvitatni a problémákat és dolgozni a megoldáson. Ez teljesen érthető, hiszen, ha valaki a személyiségjegyeit teljesen kőbe vésettnek gondolja, a másikkal való viszony javítására irányuló próbálkozások eleve értelmetlennek tűnnek számára.

Dadogó gyerekből dadogó felnőtt

dadogó gyerekből dadogó felnőtt

Sok múlik a szülőkön, milyen lesz a gyerek hozzáállása a dadogáshoz

Hogyan neveljük úgy a gyerekeinket, hogy a növekedéspárti, fejlődésre koncentráló személyiségjegyeket erősítsük bennük?

Miközben sok szülő úgy gondolja, úgy építi a legjobban gyermeke önbizalmát, ha folyton azt mondogatja neki, milyen tehetséges, és milyen okos. Valójában akkor segítünk a gyereknek, ha az erőfeszítést dicsérjük.

„Hú, de bátor vagy. Bizonyára igazi kihívás volt számodra szóban felelni, mégis, milyen szépen megoldottad.”

„Önként jelentkeztél az órán? Biztos nem volt könnyű rászánni magad.”

Ne feledjük, azok, akiket arra nevelnek, hogy rejtse el a dadogását, azt sulykolták belé, hogy csak a hibátlan beszéd az elfogadható. Ők nem fognak belemenni olyan helyzetekbe, ahol fennáll a lehetősége, hogy dadogjanak. Ők a könnyebb megoldást választják, elkerülik a nehézségeket, ezzel falat emelnek maguk köré.

Azok, akiknél az erőfeszítést dicsérik, sokkal bevállalósabbak. Ők a nehezebb helyzetekben sem veszítik el az önbizalmukat.

Nos, te bevállalós vagy? Akkor a Győzd le a dadogásod leckesorozat pont neked szól.

Szülőként kérj segítséget! Írj nekem a gyerekről a kapcsolat oldalon.

* „a fetrengés a disznóknak való”: Ha már olvastad a Csökkentsd a beszédfélelmedet című anyagomat, akkor tudod mire gondolok…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.