Ez olyan ciki! Engem ne sajnáljon senki a dadogásom miatt

Mikor nem tudod elkerülni a dadogást, mit érzel? Szégyent? Zavar, hogy a többiek sajnálnak? Mielőtt végleg kétségbe esnél, olvass tovább!

Hogyan tudod az önértékelésedet feljebb tornázni?

Talán ma még számodra elképzelhetetlen, de rengeteg múlik rajtad. Sőt, ki merem jelenteni, az önértékelésed végső soron rajtad múlik.

Az önképünk az önértékelésünk szerves része az, ahogy látjuk magunkat.

Mi van, ha túl közel van, vagy ha egyezik az ön-képünk és ön-ideálunk?

Ha pontosan, vagy legalább megközelítőleg úgy nézünk ki, úgy beszélünk, ahogy szeretnénk, akkor nő a magabiztosságunk. Ha elégedett vagyunk önmagunkkal, bízunk képességeinkben, nő az önbizalmunk is. Ami kihat a beszédünkre.

Amikor beszédünk javul, jelentősen megnő önértékelésünk is. Ez a két egymás mellett felfelé futó, egymást erősítő spirál hatására úgy érezzük, hogy bármire képesek lehetünk.

Mi van, ha túl messze van ez a két kép?

Ha valóságos képünk kisebb, mint aminek képzeljük magunkat,

túlságosan nagyképűek, beképzeltek leszünk! Ugye, milyen szép a magyar nyelv? Mindig lenyűgöz, amikor egy szóval pontosan ki tudjuk fejezni, mit gondolunk, nem kell körülírni. Nagyképű – nagyot gondol önmagáról. Beképzelt.

Ha kisebbnek képzeljük magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk.

Nyomorultul érezzük magunkat. Nézd meg, ilyennek szerettem volna látszani, és tessék, hogy nézek ki! Kétségbeejtő, lesújtó lebénít az ítélet, a vélemény, amit alkotok magamról. Nem merünk lépni, nem merünk önmagunk lenni. Kétségbeesetten kapálózunk, hogy megfeleljünk az önmagunkkal szemben támasztott elvárásnak.
Mind ez miért? Mert van egy feltehetően pontatlan én-képünk és egy feltehetően pontatlan én-ideálunk. És a kettő nem találkozik. Ez egy nagyon fontos megállapítás, alaposan rágd meg a mondatot.

Hogyan tudsz ebből kilépni?

Ha minél inkább közelíted a két képet a valósághoz. Ha pontosan tudod, milyen értékeid, milyen hibáid vannak, milyen elvárásaid magaddal szemben. Ha reális elvárásokat tűzöl ki magaddal szemben. És ami még nagyon fontos, az elfogadás. Fogadd el magad akkor is, ha nem éred el, az általad kívánatosnak tartott célt!
Persze, ez nem azt jelenti, hogy feladod, csak azt, hogy elfogadod, hogy most nem sikerült. A sportoló is azért edz, és gyakorol, hogy amikor versenyre, igazi megmérettetésre kerül a sor, lehetőleg hibátlan legyen a teljesítménye, el tudja érni az általa kitűzött eredményt. Figyeltél?
Az általa kitűzött eredményt, nem a világcsúcsot, nem akar mindenki feltétlenül a legjobb lenni, de ott akar lenni az első 5 vagy első 10 között. És ha ezt sikerül teljesítenie, boldog, és elégedett. Ehhez mire van szükség?
Reális célkitűzésre, ami feltételezi, hogy ismerem, pontosan tudom, mire vagyok képes. Gondold végig, ha megszólalsz, mire vagy képes? Milyennek szeretnéd látni magad?

Amikor ez még számomra feladat volt, először az volt a célom, hogy megértsenek. Először leírtam. Nem szégyellem, én sokat írtam. Mint már korábban is olvashattad, ezzel radikálisan csökkentettem azon helyzetek számát, ahol a szégyen, a megaláztatás érzését kellett átélnem. Így bátrabban vállaltam fel, hogy legközelebb is odamegyek, újra szerencsét próbálok.

Hogyan sikerült számomra elfogadhatóvá tenni a cetlizést?

Hogy a realitáshoz közelítettem az én-képemet, az én-ideálomat. A legfontosabb, hogy megértsenek, és úgy, ahogy én szeretném. Volt, még egy nagyon erős motiváló tényező, nem akartam, hogy sajnáljanak!
Számomra borzalmas volt látni, ahogy a másik zavarba van, szenved attól, hogy látja, én küszködök, és ő nem tud segíteni. Biztos láttatok már táblát felmutató embereket. Ők rosszul érzik magukat attól, hogy írásban kommunikálnak? Nem, sőt! Ha megnézed, mosolyognak.
Ilyennek képzeltem magam, ez volt az én-ideálom, hogy hozzájuk hasonlóan mosolygós képpel mutassam fel. Persze a valóság azért más volt, néha elkezdtem szóban a közlendőmet, és „hát ez most nem megy” mondattal elővettem az előre megírt szövegemet. Senki sem sértődött meg, és mindig segítőkészséget tapasztaltam.

Számodra ez a megoldás elfogadhatatlan? Nem akarsz táblát felmutató emberke lenni? Nem akarod közelíteni egymáshoz az én-képedet és az én-ideálodat?

Akkor tartsd továbbra is elérhetetlen messzeségben egymástól a két képet magadról, és gyűjtögesd a kudarcokat, a megsemmisítő “szeretnék a föld alá süllyedni” érzéseket. Aztán ne lepődj meg, ha a tudatalattid, azt mondja neked, az nem normális dolog, hogy dadogás helyett véletlenül folyékonyan beszélsz. Gyorsan vissza fog terelni a dadogáshoz. Hiszen neked ez az elfogadható (mármint a tudatalattid szerint).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.