A felnőttkori dadogás biztosan a szülők bűne?

A felnőttkori dadogás gyerekkorban kezdődik. Helyes a következtetés, hogy a szülői nevelés valamilyen módon közrejátszik ebben. A legtöbb gyereknél az általános iskola első osztályában, másoknál az óvoda utolsó évében alakul ki a dadogás. A statisztikák szerint a gyerekek 4-5 % dadog, hol kevésbé, hol erősebben, és a lakosság 1% felnőttkorban is megmarad ez a fajta beszédhiba.

Mikor kicsik vagyunk, a szüleink tanítanak meg arra, hogyan viszonyuljunk a többi emberhez. Tőlük tanuljuk meg például, hogy ismerősök mellett nem megyünk el köszönés nélkül. Idegenekkel nem állunk szóba az utcán. Valamint még sok más kommunikációs szabályt. Megtanuljuk, hogy mit szabad éreznünk, mit hallhatunk, láthatunk, és mit mondhatunk ki hangosan.

A felnőttkori dadogás fennmaradásának egyik oka, hogy szüleink megszabják, mit érezhetünk, miről beszélhetünk

Talán ez így kicsit erősnek tűnik, de talán mindannyian kaptunk hasonló utasításokat otthon: Anyát nem kritizáljuk. Személyes dolgainkat otthon beszéljük meg. Ha nem tetszik a karácsonyi ajándék, amit a nagymamától kaptál, nem teszel rá hangos megjegyzést, hanem örülsz neki. (Előírják, mit mondhatok, mit kell éreznem)

 Az ilyen utasításokból a gyerekek olyan következtetéseket vonhatnak le, hogy vannak érzések, amelyeket nem szabad érezniük, ha ténylegesen érzik, azt le kell tagadni, vagy el kell fojtani, esetleg másra hárítani, figyelmen kívül hagyni.

 Szülőként felelősek vagyunk gyermekeinkért

A mi dolgunk megtanítani, felkészíteni őket a felnőtt, önálló életre. Amíg kicsi, addig 24 órában vele vagyunk, később, mikor nagyobb lesz, jó tanácsokkal (utasításokkal) látjuk el, hogyan viselkedjen. Ez hasznos és szükséges, mert ezen szabályok többsége a gyerek jó irányba történő fejlődését segíti elő, még akkor is, ha a ő időnként úgy érzi, korlátozva van. (Miért nem nézhetek leckeírás helyett inkább TV-t?)

A gyermekkorban megtanult viselkedésmódok később hatalmas gátakká alakulnak

A gyerek kiskorában teljesen a szülőre hagyatkozik, kritika nélkül elfogadja amit mond. A felnőttek viselkedését utánozzák, és ez lesz számukra a természetes. Sokan még felnőtt korukban sem vizsgálják felül ezeket a családi szabályokat. Pedig vannak köztük olyanok, amelyek később már nem szolgálják a javunkat.

Emlékszem, vendégségben voltunk. Ismerősöm két és féléves kisfia nagyon aranyos volt, szívesen barátkozott. Mikor az öledbe ültetted, elkezdett bokszolni, ütni, vágni. Az apuka elmesélte, munka után, mikor hazaér, többnyire ez a közös szórakozás. A gyerekkel a szőnyegen gyakran birkóznak, játékból. Ilyenkor a gyerek teljes erőből üt, rúg. Ebben az életkorban a gyerekek számára ez nem játék, hanem a „való élet”. Az apuka pedig dicsérte, milyen ügyes vagy. Mindketten jól szórakoztak. Említettem neki, nem lesz jó, ha ilyenre tanítja a gyereket. Ez a kisfiú félév múlva óvodába megy. Mivel megtanulta, úgy szerzünk jó pontokat másoknál, hogy jól összerugdossuk, megbokszoljuk őket, valószínűleg a többi kisgyerekkel is így akar majd játszani. Ami egy felnőttnek nem fáj, attól egy másik, három éves kisgyerek sírva fakad. Az óvó néni majd rá fog szólni: Ezt nem szabad, játsszál szépen! Ő pedig nem fogja érteni. Az, amiért otthon megdicsérik, itt büntetés jár? Ha őt itt utálják, akkor ő ide nem akar jönni. Inkább otthon marad, az óvoda rossz hely. Reggel hisztit fog rendezni, mikor az oviba indulnak. Ő azt szeretné, hogy azért a viselkedésért, amit megtanult, azért dicséretet kapjon, ne szidást. A szülő pedig nem érti, mi lelte ezt a gyereket? Azon töpreng, vajon mit csinálhatnak vele az óvodába, hogy nem szeret odamenni?

Fontos, hogy olyan dolgokra tanítsuk őket, amivel ténylegesen boldogulni fog az életben. Hiszen, az új környezetben is úgy fog, úgy akar majd viselkedni, ahogy otthon megtanulta. Azt várja, hogy ezzel jó pontot szerez. Hatalmas csalódásokat él át, mikor szembesül a kudarcokkal.

 Ne feledjük, a gyerekek kiskorukban állandóan példaként tekintenek a szülőre. Hiszen sok új, ismeretlen helyzetbe kerülnek. Óvodába járnak, iskolába mennek, ahol már számonkérés van. Dolgozatot írnak, barátokat szereznek, vagy épp elkerülik őket.

Talán nem is sejtjük, de a megjegyzéseinkkel, viselkedésünkkel folyton tanítjuk őket, példát mutatunk nekik. Tőlünk fogják ellesni, hogyan viszonyuljanak az új dolgokhoz. Később pedig a barátokkal beszélik meg, az internetről próbálnak információkat szerezni.

 Talán nem is figyelünk ilyenkor, mikor kérdéseket tesz fel, esetleg elbagatellizáljuk.

Ugyan már kisfiam, ekkor fiú már nem fél az injekciótól. Hagytad, hogy megverjenek a többiek, te nem is védekeztél, szégyelld magad!

És ő valóban szégyellni fogja magát. Pedig, talán ha megkérdeztük volna, milyen körülmények között történt az incidens, talán mi is így döntöttünk volna. Közben a gyerekbe beleivódik, ő gyáva. Ismét egy olyan érzés, amit nem szabad érezni, és ő mégis érzi, mikor meglátja azt a két-három verekedős fiút a szünetben.

Vegyük komolyan, mikor a gyerek az érzéseiről beszél

Bárhogy is van, fogadjuk el a gyerek érzéseit. Válasszuk külön a személyét a cselekedeteitől. Attól, hogy néha mi, felnőttek hülyeségeket csinálunk, még nem vagyunk hülyék. Attól, hogy néha okosságokat mondunk, még nem vagyunk zsenik.

 Egyébként a történetben az óvónő is külön választotta a gyerek személyét a cselekedeteitől. Nem a gyereket ítélte el, hanem leállította azt a cselekedetet, ami veszélyes a többi gyerekre nézve. Persze ettől a gyerek még félreértheti a történteket. Azt mesélve otthon, hogy az óvodába őt mindenki utálja, az óvó néni és a gyerekek is, nem szeretik őt, nem akarnak vele játszani.

 Bármilyen furcsa a cselekedeteink nem határozzák meg a személyünket. Mindenkinek vannak olyan emlékei, mikor azt mondta magára: Ez nem én vagyok. Én nem szoktam így viselkedni.

Nem is. A hibáinkból tanulunk. A gyerekek is. Ezért kerüljük az olyan megjegyzéseket, amelyekben a cselekedetei helyett a személyét minősítjük:

Buta vagy. Te ezt sosem fogod megtanulni. Te erre képtelen vagy.

Mert elhiszi!

 Ha a felnőttkori dadogás valóban nem a szülők bűne, akkor mégis mit tehetnek?

 Szeressék a gyerekeiket, és ezt a szeretetet mutassák is ki! Éreztessék vele, bármilyen, bárhogy viselkedik is. Ő mindig a ő gyerekük marad. A viselkedése ugyan nem tetszik, de a személyét elfogadják, ebben biztos lehet. Bármikor, bármilyen helyzetben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.